Iskolakérdés az én szememmel

Kép forrása: Canva

Nemrégiben fiam iskolájában voltam pályaorientációs napon. Ez egy olyan, minden évben megtartott iskolai nap, amikor a gyerekek szüleit várják sok szeretettel, hogy a vállalkozó kedvűek bemutassák szakmájukat, egy-egy tanóra keretében. Fantasztikus lehetőség mind a gyerekeknek, mind a szülőknek.

Idén sajnos csak egy tanórát kaptam, mert annyira sokan jelentkeztünk.
Most a HR-es szakmának a soft részét „vittem”, tavaly pedig a toborzás részét.
Nagy örömömre a nyolcadikosokhoz voltam hivatalos.
Sokan tervezgettem, mit és hogyan szeretnék átadni nekik, hisz ők már nagyok, de már kamaszok is.

Több variáció volt a fejemben, és még az óra kezdete előtt is variáltam.
Már szünetben bementem az osztályba, megnéztem a gyerekeket, beszívtam a légkört. Éreztem, hogy amit elterveztem, nem lesz jó. Aztán gyorsan az is kiderült, hogy nem az osztályfőnökük van velük, hanem egy másik tanárnő. Terveim teljesen elszálltak, mert az osztályfőnököt is be akartam vonni a történésekbe.
Így hát elővettem az intuíciómat és mindent átterveztem. (Sajnos ez azért látszott is.)
Becsengetés után, néhány perc alatt parázs vita alakult ki a diákok között, egy tavaly megtörtént eset miatt. Kicsit hagytam őket beszélni, de megpróbáltam behozni azt a szabályt, hogy egyszerre csak egy ember beszél. 😊
Míg beszéltek, kiválasztottam egy történetet nekik, ami alapján három csoportban kellett dolgozniuk, úgy, hogy az egyik csapatnak tagja volt tanárnőjük, egy másiknak én. (most már csak két csoportot csinálnék, mert a többiekre nem jutott időm)
Szuper volt együtt dolgozni velük, és nem csak szuper, hanem izgalmas volt látni, ahogy percek alatt megnyíltak, együtt gondolkodtunk, ötleteltünk.
Mivel a 45 perc nagyon rövid volt, kevés időn maradt arra, hogy együtt beszéljünk arról, ami végülis a fő „tervem volt”, habár kerülőúton, de eljutottunk ide is: a MOTIVÁCIÓ.
A kérdés az volt, kit hogyan lehet motiválni. Nagyon nehéz kérdés volt a gyerekeknek. Tanárnőjüktől teljesen elolvadtam, megfogalmazta, mennyire fontos az, hogy a tanár szeresse a szakmáját, szívesen menjen a gyerekek közé, mert különben a gyerekeket semmilyen formában nem fogja tudni motiválni, megérzik a gyerekek hogyan gondol rájuk a pedagógus. Egyszerűen CSODÁS volt hallani.

Ebben az osztályban a fiúk voltak a legaktívabbak.
Jöttek az ötleteik:

  • pénz (hamar meggyőztem őket, hogy ez nem csak egy ideig elég)
  • kényelmes székek (chipsszel és üdítővel)
  • egy-egy órát ők tarthassanak, rendesen felkészülve
  • érdekesebben tanítani, átadni az anyagot
  • pontok, jegyek (meglepő volt, hogy a legtöbbjüket ez nem motiválta)

Nagyon jó volt velük lenni, még akkor is, ha tudom mennyi a „probléma” velük és mennyi a „probléma” a pedagógusokkal.
Úgy gondolom nagyon sok probléma adódik abból, hogy egyszerűen nem megfelelő a kommunikáció a gyerekek, a pedagógusok és a szülők között.

Találkoztam csillogó szemű, érdeklődő gyerekekkel és csillogó szemű, érdeklődő pedagógussal. Hihetetlen jó alapok ezek.

Miért írtam le mindezt? Mert szeretnék eljutni iskolákba, és ehhez hidat építeni.

És ez volt a történet:
„Egy kéz három ujja
Ha valakire rámutatunk az ujjunkkal, három ujj ránk mutat vissza. Az általunk megfogalmazott kritika háromszor többet árul el rólunk, mint arról, akire irányul.”
/Chritina Budde: Történetmesélés a coahcingban. Z-Press. 277. oldal/

You Might Also Like

Leave a Reply

Back to top