Számvetés 1.

Sokat gondolkodtam rajta, megosszam-e a FB-on ezt a két oklevelemet. És nagy sokára arra jutottam, hogy igen.

A fő motivációm az volt, úgy látom, sokan küzdenek hasonló nehézségekkel, mint én, vagyis nem értik, érzik, értékelik azt, amit „letettek az asztalra”, nem tudják átélni, hogy amilyük van, az értékes, jó, helye van.

Karácsony előtt volt egy elég kellemetlen szembesülésem azzal, hogyan beszélek magamról. Nagyon vigyázok arra, hogy ne tűnjek nagyképűnek, fennhéjazónak, de ez aztán az évek során odáig jutott, hogy lekicsinylem saját magamat, nem tartom nagy dolognak, amit elértem. Hiába tudom, hogy mindig keményen küzdöttem, elmondhatom, hogy amim van, és elsősorban nem az anyagiakra gondolok, mert azzal nem állok túl jól, saját erőmből, egyedül értem el. Hisz én voltam ott minden pillanatban. Nekem nem volt olyan ember az életemben, aki felkarolt volna, aki támogatott, aki bízott bennem, így csak saját magamnak maradtam. Erre alapvetően nagyon büszke vagyok, csak véget kell vetnem annak, hogy ezekre úgy tekintsek, mintha minden lenne. Ezért úgy döntöttem, felülkerekedem a nyomoromon és ránézek mit is értem el.

És most kezdem ezzel a két oklevéllel, ami fontos nekem. Nagyon sokat tanultam Henriktől. Igaz a kezdő képzésen el-el bóbiskoltam (ja és persze középen, pont szemben ültem Henrikkel…), elszoktam az ilyen órákon keresztül figyelek helyzetektől, de a haladót már sokkal jobban élveztem, jobban felvillanyozott. Miért olyan fontos ez nekem? Aki ismer, tudja, ha belelendülök, nagyon tudok beszélni. Imádok emberek előtt állni és tanítani is. Ez valami csodavilág számomra. De régóta tudom, hogy írásban sokkal jobban át tudom adni a mélyebb gondolataimat, mert szóban sokszor hülyeséget beszélek, nem azt mondom, amit gondolok. Az írás ezt kiküszöböli. Az én történetem is olyan, mint sokan másoké. Több mint 10 évvel ezelőtt már írni akartam, újságíró akartam lenni, de az egyik neves újság szerkesztője a próbaírásomat nagyon lehúzta, azt írta vissza, hogy nincs érzékem az íráshoz. És eltemettem az egészet jó mélyre. Mert ha ő mondja…

Aztán tavaly előtt elmentem Angliába és úgy jártam-keltem két hétig, hogy az élményeimet a fejemben szavakba öntöttem, képeket készítettem hozzá, ha hazaérek, át tudjam adni a gyerekeimnek. Ahogy teltek a napok, ez több lett, azt is akartam, hogy át tudjam adni másoknak azokat az érzéseket, amelyeket én éreztem, láttatni azt, amit én láttam. Olyan volt az egész, mint a tündérmesében. Én voltam a tündér. 😊 Folyamatosan mondatokat gyártottam. Aztán elkezdtem ezeket leírni is, nehogy valami elszálljon. Vettem egy sárga füzetet és jegyzeteltem. Itthon sokára eljött az idő, amikor már annyira nem hagyott nyugodni az egész, hogy elkezdtem megírni a Különleges útinaplót. És szerettem. Ha már egyszer megszerettem az írást, akkor ugye, jó szokásomhoz híven, tanulnom is kell. Így jött az Íróképző. Felvételiztem a Közszolgálati Egyetemre is, újságíró szakra, de oda nem vettek fel. Mondjuk nem lepett meg igazán, de azért, hogy izgalmas legyen, először kaptam egy e-mailt, hogy felvettek, aztán egy másikat, hogy nem… 😊 És az utóbbi bizonyult a végső válasznak.

Ma már tudom, egy vélemény nem vélemény, mindig van olyan, hogy egy írás, vagy bármi más, valakinek tetszik, valakinek nem. Ha viszont már egy emberhez eljutott, aki kapott belőle valamit, már megérte. És ha még ez sem, akkor is igaz, hogy az írás által egyre jobb és több leszek.

Az élet igazi értelmének a fejlődést látom, egyre jobbá, széles látókörűbbé válni, levetni a sok álruhát, átkeretezni a sok gubancot, ami az életünk folyamán kialakult. Ehhez használom eszközként az írást is.Hát így írok én.Nektek volt ilyen felbukkanó, majd eltemetett és újra feltörő dolog az életetekben?

You Might Also Like

Back to top