Horvátország – Rakalj

Elkezdtem vágyakozni a nyárba. Gondoltam, elviszlek magammal egy nyaralásra.

Középiskolás voltam, mikor először láttam a tengert és nem csak fényképről. Elvarázsolt, talán nem is lehet szavakba önteni mennyire. Utána évekig arról álmodoztam, hogy a tengernél fogok élni. ? Nekem a tenger több, mint egy nyaralás.

Aztán sokáig nem láttam, mert felültem Magyarország is szép, tengernyi szépséget tartogat vonatra, ami igaz is. És vágyódtam. A tengerhez. Azóta voltam már többnél is, de a horvát az eddigi kedvencem. Ott is főleg azok a helyek, ahol fehérek a sziklák. Mert tudjátok, „fehér sziklák, én emlékszem rátok” (Zorán) és még „Majd felhevült part ölén szeretlek forrón, míg tart az éj, s a meztelen tengerben hűvösen fürdünk, ha véget ér.” (Zorán)

Az utolsó nyaralásom helyszínére viszlek most Benneteket; Horvátország-Rakaljba.

Nem szeretem a zsúfolt helyeket, a gyerekeim pedig főleg nem, szóval nem egy felkapott, igazi, klasszikus nyaralóhelyet kerestem. Nagyjából belőttem a távolságot, amit még lazán elviselünk a kocsiban és elkezdtünk szállás keresni. Úgy döntöttünk, hagyjuk a kempingezős életmódot, most a low budgetet (alacsony költségvetés) megemeljük és apartmant bérelünk. És addig keresgéltem, míg a költségvetés vetekedett a kempingével. Találtam egy hiperszuper házat, megnéztük a Google Earth-on is és lefoglaltuk.

A hely szuper, nekünk való. Két szint, különleges kinézet, még egy különálló épület is tartozott hozzá, kerttel. Csak a gps nem találta meg, de aztán nagy nehezen oda is értünk. A falut, ahová mentünk Rakaljnak hívták. Fura egy hely. Képeken látjátok, mire gondolok. Az apartman szépen felújított, míg a mellett lévő épület romosan áll, beszakadt tetővel. És ilyen az egész falu. Egyik háznál elképesztő gazdagság, míg a szomszédban teljesen lepusztult épületek, gazos kertek.

Szeretek sétálva közlekedni, így gondoltam a tengert is így fogjuk megközelíteni, hisz nyaralni jöttünk, és az aktív pihenés is fontos. A térképen látszott egy kis ösvény, ahol úgy tűnt, lerövidíthetjük az utat. De csak úgy tűnt. Hát itt nem kellett csak leugrani a tengerpartra. Első nap természetesen nem is ennek megfelelően készültem vízzel, visszafelé már volt, hogy egy-egy pillanatra elveszítettem a fonalat, sötétség borult a szememre, meg kellett állnom és megkapaszkodnom. Utána inkább a kocsit részesítettük előnyben, persze, ameddig el lehetett menni.

Minden nap kerestünk újabb és újabb útvonalakat. Útközben itt-ott találkoztunk lapos kövektől épített kerítésekkel, arra, hogy mire szolgál igazából, nem tudtunk rájönni. Az biztos, hogy rengeteg munkát tettek bele, mire összehordták ezeket a palaszerű köveket és hosszú kerítéseket építettek, talán az esővíz útját állják el? Nem tudom. Találkoztunk romos, ledőlt épületekkel, talán a háború semmisítette meg őket?

A látvány. Mindenért kárpótolt. Az illatok, a szél lengedezése, amerre néztem, csak a páratlan látvány. Egyik nap jó messze bementünk az erdei úton, aztán félreálltunk a kocsival, mert már inkább terepjárónak való volt az út és találtunk egy ösvényt lefelé. Hosszú-hosszú ösvény, már-már magamat sem gondoltam normálisnak, hogy itt elindultunk, persze én találtam ki. Volt, ahol alig látszott a csapás, azért még átverekedtünk magunkat néhány szúrós bokron és fenyőn majd egy öbölhöz érkeztünk. Csak mi voltunk és a természet. Egy darabig. A part felől ugyan nehéz és fáradtságos megközelíteni ezt a helyet, nem volt ez igaz a vízen közlekedőkre. Hamar társaink lettek a nagy magányban, az egyik párocska még a sátrat is felállította éjszakára.

Néhány nap után találtunk egy partszakaszt, ami viszonylag nyugodt volt, persze ez is csak a hét végéig tartott. Igyekeztünk minden nap találni saját öblöt. Igaz sokat kellett befelé gyalogolni, sziklákat mászni, de megérte. Egy alkalommal a gyerekek előre mentek és a náluk lévő evezőből és kövekből készítettek útjelzőt, melyik ösvényen induljunk el lefelé.

Elképesztő változatos a természet. A sziklák hol simák, hol csipkések és élesek, hol elválik egymástól a jobb és a bal oldal, sziklák között éled és virágzik a természet. A víz. Semmihez sem hasonlítható. Tiszta, kristálytiszta és kék. Emlékszem, még néhány éve úszógumival mertem csak bemenni, mert úgy éreztem elnyel a mélység. Mára ez már teljesen elmúlt, nem számít, sőt izgalommal és nyugalommal tölt el egyszerre az, hogy alattam ott a végtelen. Igazából előttem, felelettem és alattam. Mindenhol. Próbáltátok már, milyen, amikor mezítelenül ringatózni a végtelen tengeren? Azt hiszem, ez valami olyasféle érzés, ami szavakkal elmondhatatlan, csak érezni lehet, talán ősbizalomnak nevezném. Nincs tér, nincs idő, teljesen eggyé lehet válni a tengerrel, a vízzel, a környezettel. Fantasztikus élmény.

Élmény keresni a megfelelő helyet, megtalálni azt a kis rést, ahol biztonsággal bele lehet ugrani a vízbe és ki is lehet jönni. Megtalálni azt a helyet, ahol le lehet feküdni a sziklára, élvezni a napsugarakat, hallgatni a madarakat. Nekem ez ad olyan élményt, annyi muníciót, amivel utána még sokáig el tudok menni.

Tudják ezt a helyiek is, többször is találkoztunk két helyi mamókával, akik ugyanúgy ledobták a pólót, bugyit és két pillantás, már lubickoltak is a vízben. Második napon már bőszen integettek és magyaráztak nekünk, de sajnos nem értettük. Itt, ezen a részen azért mindenki megtartotta a másik intimitását, így aztán az ismerkedés is elmaradt.

Szeretem az olyan helyeket, amelyek nem a szokványosak. Mindig kincsre lelek, ilyenek azok a képek is, amelyeket a fehér sziklák közötti repedésekben készítettem. Valamiféle ásványok lehetnek.

Ha tehetem, megnézem azokat az utcákat, helyeket, amelyeket nem kedvelnek a turisták. Sokkal többet mutatnak, mondanak a helyi emberekről. Így volt ez most is. Falba épített szent szobor, a temető ajtaján egy koponya képe. A temető. Mindenhol megnézem. Az, ahogy megőrzik a szeretteik emlékét, sokat megmutat a helyiekről. Itt majdnem minden síron volt fénykép vagy rajz az elhunytakról, kisebb, nagyobb. Különleges érzés volt itt sétálni. Azok a temetők a „kedvenceim”, ahol van kilátás. Valahogy úgy érzem, szabadságot ad a léleknek. A gyászolóénak is és az elhunyténak is egyaránt.

Itt Rakaljban az egyik hegy tetején találtuk egy romot, ahol szalmabálák voltak. Gondolom színházi előadást tartottak. Milyen sokat tud hozzáadni az előadás sikeréhez. Szabad ég. Fejük felett a csillagok. Lágy szellő lengedez. Alattuk a nagy sziklák, a tenger és a végeláthatatlan messzeség.

Nagyon várom, hogy újra „szabadok” legyünk és elmehessek a tengerhez azt hiszem kifogyóban vannak a tartalékaim.