Toborzás „árnyoldalai”

Ebben a cikkben a toborzás árnyoldalairól szeretnék írni.

Az elmúlt évek alatt sokszor ültem a munkáltatói oldalon, mint interjúztató, toborzó. Abban az időben is, amikor még nem volt annyira népszerű szakma a „HR-es”.
Az elvem régóta a megfelelő embert a megfelelő helyre, persze ezt nem mindig tudtam/tudom elfogadtatni a vezetőkkel.
Volt olyan időszakom, amikor annyira sok embert interjúztattam, hogy Budapesten minden sarkon, lámpánál azt éreztem a körülöttem lévő emberekkel kapcsolatosan, hogy őket már biztos interjúztattam. De volt olyan, hogy még a Vásárcsarnokban is megszólított egy jelölt.
Személyes interjún elkerülhetetlen, hogy emberi sorsokat ismerjen meg az interjúztató, főleg, ha kicsit is nyitott a másik emberre. Nekem nagyon nagy nehézséget okoz/okozott, ha nem tudtam mindenkit felvenni, mindenkin „segíteni” akartam/akarok. Innen indult az is, hogy sok embernek segítettem kipofozni az önéletrajzát, motiválni arra, hogy induljon a számára vonzóbb terület irányába.

Számomra nagyon nehezen ment/megy az elutasítás is, hisz ebben a helyzetben én vagyok az, aki más életéről dönt, sokszor rajtam múlik, hogy jövő hónapban tud-e kenyeret venni a családnak vagy akár vált munkahelyet, amelyik aztán elképzelhető, hogy nem váltja be a hozzá fűződő reményeket, hisz nem én fogok vele együtt dolgozni.

Aztán volt sok év, mikor teljesen más területen dolgoztam, így ezek az élmények háttérbe kerültek.
Jelenleg az egyik megbízómnak újra végzek toborzási feladatokat, elsősorban telefonon. Ez azért könnyebb, mert „csak” a hangra hagyatkozhatom, és egy telefonos beszélgetés nem is ad lehetőséget bővebb beszélgetésre.
Hétvégén viszont állásbörzén voltam, ahol újra személyesen is találkoztam az álláskeresőkkel. Nagyon megviselt látnom azt, hogy milyen könnyen kerülhet bárki nehéz helyzetbe.

Láttam azt, hogy valaki egy végigdolgozott élet után álláskeresőként vár arra, hogy nyugdíjba mehessen.
És akkor itt beszélhetek arról is, hogy milyen nehéz nekik önéletrajzot jól megírni, „kozmetikázni”, hogy csak az legyen benne, ami releváns. Milyen esélyekkel indulnak ők, mikor már az új trend szerint a 40 felettieknek is speciális álláskeresési technikákat kell alkalmazniuk, ha munkahelyet/munkakört/szakmát szeretnének váltani?

Nagyon nehéz szemben ülni olyannal, akin szemmel látszik, hogy megviselt az élet, balesete volt vagy épp fogyatékossággal él. És tudni azt, hogy bármennyire is szimpatikus, együtt érzek vele, de nem segíthetek.

Milyen nehéz az is, ha olyan ember pályázik, aki aztán később óránként, naponta hívogat, kérdez, érdeklődik, vádol, szemrehányást tesz.

Milyen nehéz az, ha minden tudás, tapasztalat ellenére nem találom meg a megfelelő embert. A munkát el kell(ene) végezni, de nincs kinek. Ezt mindig kudarcként élem meg.

Milyen nehéz az, amikor tudom azt, hogy az a bér, amit fel tudok ajánlani, messze nem elegendő például egy családfenntartó havi kiadásaihoz.

Szerencsére az utóbbi időben már kevesebb, de még mindig nem elhanyagolható, amikor úgy kell toborozni, amikor el kell mondani a jelölteknek, hogy nem lesznek tisztességesen bejelentve.

Milyen nehéz az, amikor olyan dolgot kell képviselni, amivel nem értek maximálisan egyet.

Hogy miért írta le ezeket? Mert ezek is hozzátartoznak ahhoz a szakmához, aminek a képviselője vagyok.